Albert atya ezüstmiséje Vértestolnán

„Zeng a harang hívó szóval e szép ünnep reggelén”…..

A Hozsannás könyv 232.sz énekének kezdő sorai azok, amelyek kedves barátom gondolataiban megfogalmazódnak, mikor arra kérem, segítsen Albert atya Ezüstmiséjéről szóló cikk megírásában. Sajnálatos módón nem jutunk ennél tovább, viszont a határidő sürget és kell egy jó, de kicsit más írás erről a nem mindennapi eseményről. Valószínűleg az ünnepi alkalom súlya az, ami valamennyiünket gátol abban, hogy méltó módón adjuk számot erről a különleges vasárnapról.

Hiszen 25 év nem kevés idő, főleg a mai, mindig újat, mást, jobbat akaró világában. Keresem, kutatom az okokat, hogy mi lehet az, ami egy fiatal fiút elindít e hívatás felé, ki az,  kik azok a személyek akik vezetik, terelik az úton, hatással vannak rá, miféle erő az, ami megtartja a nehézségek közepette is? Az eddig eltelt 1150 nap, amióta Albert atyát volt szerencsém megismerni nem adódott még alkalom arra, hogy megkérdezzem, ezeket a mindenkit érdeklő kérdéseket. Lehetséges, neki könnyebben ment, mint másnak a felismerés, hogy Istennek terve van vele is mint minden emberrel és tudta, hogy alkalmas arra, amire a Jóisten hívja és nem hagyja magára ebben a nehéz, de csodálatos szolgálatban. Megvolt a bátorsága ahhoz, hogy „Igent” mondjon erre a nagy „kalandra”. Az elmúlt esztendők szolgálati helyszíneinek listája is (Albert atya a híveknek ajándékozott emléklap hátoldalán megtalálható) igazolja döntése helyességét. A különféle helyeken végzett szolgátat mind csak gazdagították, rengeteg embert ismerhetett meg, amiért hálát adott a Jóistennek.

A Szentmise homíliájában Albert atya elmondott egy tanulságos történetet. Egy ”jó tündérről”, aki meglátva a földön eluralkodott gyűlöletet, gonoszságot, rosszakaratot úgy gondolta az emberek segítségére siet – mindenki számára lehetőséget adva arra, hogy a számára kevésbé szeretett, tán gyűlölt személyt eltűntethesse -, ennek következményeként eltűnt minden ember a föld színéről. Igen, abban a pillanatban, amikor nézetkülönbségeink támadnak egymással, szívesen „eltűntetnénk” a másikat, mert ez lenne a könnyebbik megoldás. Nehezen ismerjük fel ezekben a konfliktusokban a saját hibáinkat, azt mindig a másikban keressük. Komoly erőfeszítést igényel a szembenézés önmagunkkal és esetenként igen fájdalmas is. Létezik azonban egy nehezebb, hosszabb ideig tartó, sok befektetést igénylő (nem anyagi), sok lemondással, hallgatással olykor még könnyzáporral is járó megoldás. Szeretni egymást! Ennek eredménye lehet egy különleges kapcsolat az embertársainkkal. Valóban nem könnyű megismerni a másikhoz vezető utat, amely közelebb vihet hozzá, szeretetnyelvét, amelyen megszólíthatjuk őt. Számtalanszor kell próbálkozni és mindig minden találkozás magában hordozza a visszautasítás lehetőségét, de nem szabad belefáradni a próbálkozásba. „Valamit kell kezdenünk egymással”, ahogy erre Albert atya felhívta a figyelmünket. A legfontosabb az, hogy Isten bűneink ellenére is szeret minket és mindenkit üdvözíteni szeretne, melyet más-más úton tesz, hiszen mindegyikünk más és más. De a legfontosabb, hogy egymásra vagyunk utalva, egymást segítve kell élnünk itt a földön, mert a „szeretet köt össze bennünket”. Arra kért mindenkit, hogy továbbra is imádkozzunk érte, és újra kimondta az Igen-t, az Úr hívására. Záró szavaiban Albert atya mindannyiunkat bíztatott arra, hogy szeressük nagyon a Szűzanyát és kérjük őt és közbenjárását a nehézségeinkben. A szentmise befejeztével ezüstmisés áldásban részesítette a megjelent híveket. Köszönjük és hálát adunk, azért amiért itt vagy közöttünk.

Schneider Csilla
Fotó: Szász Ottó