„…azt hitték, hogy kísértetet látnak…” Mt 14, 26

Aznap csak mi, gyerekek voltunk otthon. Vacsora után, napnyugta idején, amikor már sötétedni kezdett egy szellemes ötletünk támadt: játszunk sötétet. Először a függönyöket húztuk el, kizárva a nap utolsó sugarait is. Aztán, hogy valakinek is eszébe ne jusson felkapcsolni  valahol is a villanyt kinyomtuk a biztosítékot és a villanyszekrény kulcsát bedobtuk a szobába a játékok közé. Még mindig nem volt elég sötét. Lementünk hát a pincébe. S hogy izgalmasabb legyen a játék elkezdtünk bújócskázni a sötétben.

A játék egyre sötétebb lett – ijesztgettük egymást, s annál nagyobb volt a kárörömünk, minél jobban megrémült a másik. De ez, a másik felé irányuló sötét félelem keltés egyszer csak elkezdett visszaszivárogni a saját szívünkbe és értelmünkbe. Elkezdtünk valóban félni. Most már a káröröm sem tudta eltakarni a félelem sötét arcát. Végtelenül egyedül voltunk mindannyian sötét, félelmetes magányunkban. Minden emberi kapcsolat megszűnt, sötét visszájára  fordult. Féltünk. Már nem bíztunk egymásban. Tudtuk: ez már nem játék. Már nem mi játszottunk. Már a sötét játszott velünk. Az örvénylő sötétség egyre mélyebbre húzott le bennünket. Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy valaha is véget ér ez a kiúttalan sötét félelem. A gonoszság hideg és félelmetes sötétsége kezdte elborítani szívünket és értelmünket. Elkezdtünk hallucinálni: mindenhol recsegést, ropogást félelmetes zajokat hallottunk; mintha az egész ház részt vett volna e félelmetes játékban. Magányosan sírtunk és üvöltöttünk.  A félelem kellős közepén, mintha még tovább akarna fokozódni a sötétség, egy hideg, zöldes-sárga szempárt vettünk észre egyszerre mindannyian. Mereven nézett bennünket. S mi félelmünkben túlüvöltöttük saját magunkat is, azt hívén, hogy kísértetet látunk. Az őrület határán voltunk.

Ekkor a két hideg, zöldes-sárga fény hirtelen megmozdult: hol közelítettek egymáshoz, hol távolodtak, körbe-körbe mozogtak, mintha szerelmes táncot lejtettek volna. Egy kis fény gyúlt az értelmemben. Hiszen ez egy fény! Egy valódi fény! Egy szent fény! Alig hallhatóan, de mégis a remény szavaival túlharsogva a sötétség félelmetes üvöltését tudtam kimondani: szentjánosbogarak.

Mintha csak mindenki ezekre a szavakra várt volna, csend lett, reményteli csend. A fény legyőzte a sötétséget. Megfogtuk egymás kezét, megöleltük egymást. Egymásra találtunk újra. Tudtuk, vége van a sötétség hatalmának, van kiút a sötétségből. Egymást támogatva, botorkálva a sötétségben mentünk fel a szobába és kerestük meg a kulcsot a biztosítékhoz. A lámpák fényében csatatér tárult a szemünk elé: összevissza hevertek a bútorok, de szerencsére semmi sem tört össze végleg. Megkezdődött a rendrakás, ami egész éjszaka folyt.

És amikor reggel lett és elhúztuk a függönyöket, a felkelő nap fénye ragyogta be a házat, de még inkább a szívünket. A fény éppen akkor tört utat magának a sötét fellegeken keresztül. Soha többé nem játszottunk sötétet.

Kívánom mindnyájatok számára, hogy a sötétség elmúltával mind teljesebb módon fogadjátok be Krisztus világosságát!

Albert atya