Bűntelen nem tudok lenni, de szent igen

Két tévedés lehetséges a szentekkel kapcsolatban. Az egyik, hogy messzi magasságokba helyezzük őket, különös, misztikus tisztelettel illetjük, olyan hatalmasságnak képzeljük, melyhez fölérni soha nem tudunk. Ilyen például Szent Antal, Szent Ferenc, Szent Katalin. A másik téves elképzelés a sötét, barokk képek szenvedő arcú szentjeiből táplálkozik, akiket kizárólag a kolostorok mélyén képzelünk el, egy sötét cella mélyén, ahol misztikus látomásokat élnek át, s egy cseppet sem boldogok. (Alacoque Szent Margit) Ráadásul gyakran előfordul velük, hogy vértanúk lesznek. Természetes reakció erre, hogy „én ilyen nem akarok lenni”.

Valóban ilyenek lennének a szentek, akiket az Egyház példaként állít elénk? Elérhetetlen messzeségben, teljesíthetetlen követelményeket állítva az ember elé? Valóban olyan embereket állítana az Egyház követendő példaként, akik az emberségnek kizárólag az árnyoldalait élték át a szenvedésben, a természetfölötti világ misztikus megtapasztalásában? Hol van itt az örömhír, hol van itt a követendő példa? Mi a közös bennük?

Ezek az emberek megélték a szabadságot. Nem azt a szabadságot, amit a mai ember él meg a plázákban – szabadon választhat a boltok, termékek, ételek között. Szabadság annak a lehetősége, hogy képes vagyok a jót választani. Isten kezéből elfogadni, hogy ilyennek teremtett (nem akarok más lenni), és képes vagyok úgy dönteni, ahogy a szívem diktálja, és nem úgy, ahogy kényelmes. A szentek szabadok voltak; szabadabbak, mint mi, akik fel s alá rohangálunk az autópályákon.

Tudtak imádkozni. Óriásit tévedünk, ha azt mondjuk: persze, nekik könnyű volt imádkozni egy kolostorban, minden zavaró tényezőtől elzárva. Nem csak összetett kézzel (bár vannak imák, melyeket így kell), nem csak a templomban térdelve lehet imádkozni. Nem csak akkor fogadja el Isten az imáinkat, amikor azt gondoljuk, mi arra méltók vagyunk! A szentek életükkel imádkoztak. Mit jelent ez? Tudták, hogy Isten „itt és most”, – ott ahol éppen vannak – szól hozzájuk. Képesek voltak meghallani ezt a hangot, és minden gondjuk, örömük közepette végig élni Isten látószögében az életüket. Jézus azt mondja, hogy ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be a mennyek országában. Hát a gyermekek nem szabadok, nem fesztelenek a felnőttek jelenlétében? Ez az a szabadság és ez az az ima, amit meg kell élnünk Isten jelenlétében.

Nem kell mindenkit szentté és boldoggá avatnunk ahhoz, hogy tanuljunk tőle. Elég egy kicsit levetkőzni az öntudatunkat, a hiúságunkat és máris példaképekkel, szentekkel lesz tele a környezetünk. Gondoljuk azokra, akik nap, mint nap részt vesznek a reggeli szentmiséken és állhatatosan imádkoznak valakiért vagy valamiért. Valljuk be, előfordult már, hogy megmosolyogtuk őket magunkban! De szakadjunk el egy kicsit a templomi környezettől, és nézzünk körül a hétköznapi életünkben. Pár példa. A gyermekeink tanítóira az iskolákban, a postásra, aki mindig kedvesen kézbesíti a leveleket, a munkahelyi társainkra, akiktől bátran kérhetünk szívességet. Talán már sorolja is magában a Kedves Olvasó, hogy a postás mindig rossz helyre szórja a leveleket, a tanár pikkel a gyerekemre, a munkatársamhoz meg szólni sem merek. Eszünkbe jut ezek láttán, hogy mi is pont ilyenek vagyunk, ha hanyagul végezzük a munkánkat, ha személyválogatóak vagyunk, vagy csak a saját problémáinkkal törődünk? Ne mondja senki, hogy nem lehet tanulni tőlük!

Beszélgettünk-e már olyan emberekkel Istenről, akik egyáltalán nem járnak templomba, távol állnak az Egyháztól? A plébánián esküvők, temetések, keresztelések kapcsán nap, mint nap találkozom ilyen emberekkel, és gyakran elszégyellem magam, hol állok a hívő ember mérlegén.

Barsi Balázs atya már többször hangoztatta: „bűntelen nem tudok lenni, de szent igen.” Szent az, aki nem adta fel a törekvést, hogy jobb legyen, nem égett ki benne a vágy, hogy értelmet találjon az életében, és ezt az értelmet nem szűnik meg keresni.