Emberivé tenni a halált

Halottak napja kapcsán talán aktuális arról a jelenségről beszélni, mely, bár mindenkit utolér, mégis azt tapasztaljuk, hogy egészen különböző módon fogjuk fel. A halálhoz való hozzáállásban még közöttünk, katolikusok között is vannak különbségek. A különbség talán abban gyökerezik, hogy eltávolodtunk emberi mivoltunktól. Száz éve tíz ember közül kilenc otthon halt meg, mára ez az arány a kórházi ellátás javulásával megfordult. Eltávolodtunk a halál tudatától, nem akarunk tudomást venni társaink haláláról, s ezzel a magunk haláláról sem.

Pedig a halál szerves része életünknek, sőt talán az egyik legfontosabb pillanata. Olyannyira belénk kódolt a halál, hogy már nagyon korán, 3-6 éves korban tudunk róla. Egy 6 éves gyermek már ismeri a halál problematikáját, felismeri a halál jeleit, és képes a szenvedővel együtt érezni, pontosan tudja, hogy a halál az élet ellentéte, és tudja, hogy mindenki meg fog halni. Rákos gyermekekről mondják, hogy hosszú szenvedésük alatt tanúságot tesznek arról, hogyan kell a halál komolyságát felfogni, hogyan kell elengedni mindent, megbékélve távozni. Megérzik a halálukat, és nem félnek felkészülni rá. Talán pont ezekkel a gyermeklélektani jelenségekkel érzékeltethetjük leginkább, a mai ember torz gondolkodását a halálról.

Néhányan azt gondolják, hogy a halál ténye annak bizonyítéka, hogy Isten nem létezik, vagy pedig így egy kegyetlen, büntető Istenről alkotnak képet. Az ember örök életbe való átmenetelét hit elleni kísértésként élik meg. Fontos, hogy lássuk és megértsük, az élet fájdalomból születik. Ahogy Krisztus meghalt a keresztfán, és eltemetése után harmadnapra támadt fel, úgy nekünk is tudatosan kell felvenni a halál keresztjét, hogy feltámadhassunk az örök életre.

Vannak, akik múltjuk miatti kétségbeesésükben rettegnek a haláltól. Talán olyan emberek ők, akik még soha nem találkoztak megbocsátással, nem ismerhették még meg azt az Istent, aki arra vár, hogy megtérjünk hozzá, hogy szívünket elé tárva, magunkat neki ajánlva magához ölelhessen minket. Ebből a tudatból származhat a nyugalom, az a béke, mely képessé tesz minket, kilépni önmagunkból, átengedni az élet rendjének magunkat.

Gyakran találkozunk hosszan tartó, kegyetlen betegségekkel, melyek lassan, iszonyatos fájdalommal emésztik fel az embert. Szenvedésük kibírhatatlannak tűnik, emberileg nézve értelmetlennek. A legértelmetlenebbnek látszó tette Jézusnak az volt, amikor a keresztet, azt az eszközt, melyen kivégzik majd, a saját erejéből hurcolja föl a Golgotára. A biztos halál tudatában mi értelme van bármilyen erőfeszítést is tenni? Jézus ezzel a tettével megváltott minket, és minden misében erre az áldozatra emlékezünk. Felajánlani a szenvedéseinket valakiért, a legszebb, legkeresztényibb tett. A hosszan tartó szenvedések elviselésének az a nyitja, hogy kilépünk önmagunkból, és még ilyen kilátástalan helyzetben is szeretteink felé fordulunk.

A halál félelemmel jár, hiszen átmenet egy olyan valóságba, melyről nincs emberi tapasztalat. Vannak, akik tagadják ezt a félelmet, és egyfajta magabiztosság álcája mögé menekülnek: „én nem félek a haláltól.” Ez szintén tagadása emberi mivoltunknak. Jézus félelmében vért izzadt az Olajfák hegyén imádkozva. Nem várhatjuk el senkitől, hogy ne legyenek kételyei az elmúlással kapcsolatban, nem várhatjuk el senkitől, hogy hétköznapi dolognak tartsa a halált. Fontos, hogy támogassuk egymást, hogy állhatatosan kitartsunk egymás mellett, segítve azokat, akik nehéz helyzetben vannak, a kétségbeesés szélén. Tudniuk kell, hogy nincsenek egyedül, még akkor is, ha pillanatnyilag úgy érzik, csak tehertételt jelentenek környezetük számára.

A halál minden fájdalmával, szenvedésével, félelmével együtt nagyon is emberi valóság. Éppen ezért nem szabad elfogadnunk olyan társadalmi tendenciákat, melyek észrevétlenül minket is kísértenek. Minden emberi élet egy csoda, egyszeri, megismételhetetlen, és nem korlátozott erre a földi életre. Nem kell tehát piramisokat építenünk a hazug halhatatlanság embertelenségével. Eltüntetnünk sem szabad a testet, azt sugallván, hogy valami ősenergiában oldódunk fel, mintha személyünk a halállal megszűnne. Nagy feladat a halált újra emberivé tenni.

Related Posts